Nagyon szeretem a letisztult eleganciát. 
Legyen az megjelenés, lakberendezés vagy műalkotás.

A bútorfelújításban pedig a festés a legkedvesebb munkafolyamat a számomra. Nyilván nem vagyok ezzel egyedül. 
Ekkor öltöztetjük fel a bútort. Ekkor adunk neki végső külsőt, megkoronázva addigi kemény munkánkat, úgyis mint csiszolás, fatapaszolás, csiszolás, alapozás, csiszolás…
Adott volt ez a jobb sorsra érdemes szekrényke. Még a szigorító törvény előtt szereztem egy lomtalanításból, szóval nem loptam közterületről!

A kevésbé látványos munkafolyamatokkal most nem is untatlak benneteket képekben. Eltávolítottam a ronda fogantyúját, a vasalatokat. Lecsiszoltam alaposan kívül, belül. Volt rajta mindenféle lelet: felázás, égésnyom, félig bevert szög, megkövesedett rágógumi (fujj). Fatapasszal eltüntettem a  fölösleges lukakat, repedéseket, majd a végső csiszolás után alapoztam.
Egyszerű, de elegáns külsőt terveztem, így esett a választás a fehér selyemfényű festékre. Ez a szín biztosította az egyszerűséget, az eleganciát pedig a lágy krémszín.
Belül kapott pici pöttyözést a szekrényke, hogy kedvesebb legyen. A polc és a vasalatok is krémszínűek lettek.

A frontfelületre szép kalocsai mintát gondoltam, de nem színeset. Indigó segítségével az ajtóra másoltam a kiválasztott mintát, majd 0-s illetve 1-s ecsettel szépen kifestettem a virágokat.

A tetejére csak egy pici motívumot festettem, ugyanezzel a technikával.

Bútorgombot a Butortuning -tól rendeltem hozzá.

Így kapott egyszerű, de remélem nem unalmas külsőt ez a kis szekrényke.

Szép magyar nyelvünkben is megfigyelhetünk egy nagyon kedves, egyhangúnak tűnő, de valójában vidám, játékos monotonitást, az eszperentét. Közismert, hogy leggyakoribb magánhangzónk ez ‘e’, s majdnem mindent kifejezhetünk magyarul ezzel az egy vokálissal szavainkban. (Erre tettem kísérletet a profilomban is.)

E játékszenvedély első megszállottja valószínűleg  Varjas János (1721-1786), a debreceni református kollégium tanára volt, aki sokévi munkával egy olyan 275 (!) sorból álló bűnbánó éneket írt, amelyben csak ‘e’ és ‘é’ magánhangzókat használt. Figyelemre méltó már az 1775-ben meg is jelent nevezetes vers címe is, amely a következő:
Megtért emberek énekje, melyet nem régen szerzett, és egy meg-keseredett, de reménységgel tellyes Lélek képében tett fel – egy nevezetlen ember – Debrecenben.
Szegény Varjas professzor éppen a nevét nem tudta feltüntetni ezen a nyelven, mert abban – mit ad Isten – egy árva e vagy é sincs. Diákjai éppen ezért is Verjes Jénesnek nevezték.
Nem kevesebb humorral járt el e nyelvi játék másik hőse, Orosz Ádám egerszalóki plébános, egyházi író és költő is (1802-1872), aki nemes egyszerűséggel csak így hívta magát:
lengyeleknek ellenese, emberek elseje.
(A fenti bekezdés információit Grétsy László: Nyelvi játékaink nagykönyve című könyvéből szereztem, mely a Tinta Kiadó gondozásában jelent meg Budapesten, 2012-ben)

Lássuk be, hogy ezen egy hangúság korántsem egyhangú, s hogy egyházi személyek is lehetnek igen derűsek és szellemesek! 🙂